Pink csiga
2013 március 6. | Szerző: Pinkscroll
“Kalandok a kézműves cégem körül,
avagy hogyan kell stílusosan hasra esni álmaink után szaladva.”
Az ember (rendben… én, rendre nevelt közgazdász) fejében van egy kritikus út, ha vállalkozásba kezd. Ez ugyebár azon pontokat és azok összefüggéseit takarja, amelyeken végig kell menni, jelezvén a várható veszélyeket, alternatívákat. És az ember (ismét én) el is hiszi, hogy három diplomával ezt jól meg is tudja becsülni.
És egy szabadalmi nyomtatványnál azonnal kiderül, hogy nem. Ez bizony nincsen így. Először nagy sóhajjal rájössz, hogy nem szabadalom kell neked a márkaneved levédéséhez, hanem védjegy. De erre kizárásos alapon jöttél rá és fogalmad sincsen, mi az a védjegy. Valljad be kedves olvasó, hogy csak tippjeid vannak, válaszod nincs! Gigantikus telefonszámla (Bécs-Bp) árán az ügyfélszolgálati csevegések közben nem tudásod még mélyebb szintekre jut, de személyiségednek újabb oldalait fedezet fel, miszerint nem is vagy olyan türelmes, mint hitted. És se művelt, sem okos, mert az elhangzott mondatokból csak a kötőszavakat értetted. Ekkor veszel egy vonatjegyet, –persze naivan fix vonatra, mert azt hiszed, ezt személyesen egy nap alatt elintézed.
Elintézed, mert Te vagy a történet hőse, de ezt nem mondhatod el senkinek, elmondod hát mindenkinek.
Időpontra érkezés ellenére végighallgatod, ahogy az ügyintéző hölgy (65+) egy quad-ra!!!! alkudozik. Szurkolsz, hogy az övé legyen, különben a tiéd nem lesz semmi ma. Övé. Remek. Bejutsz. Végül is kedves és okos is, de a szókészletetek továbbra is eltérő, fogalmad sincs miről beszél. Ez viszont is igaz. Vadul lobogtatod a cégbejegyzést, a lógót, a domain nevet, a vérképed, csak juss előbbre. Nyomtatvány? Ember, azt sem tudom, miért vagyok itt! Valaki mondja el végre, mi az a védjegy! Megsajnál, elmondja, száz példány, kötve fűzve, villámírás. Ide kéne egy színes logó! Príma! Azt meg honnan? Jöjjön vissza! Nem jövök, itt vagyok! Nyomtassa ki! Nincsen színes! Az meg hogy lehet? Ez van! Anyám! (semmi) Mit csináljak? (semmi) Van itt rendszergazda? Van! Hol? Ott! Sziavanszinesnyomtatóaszerverszobábanmostkéneazonnalnehagyjálcserbenköszielőre! 11:50
11:57 kész, kivág, ragaszt! … még egyszer: kivág, ragaszt, XXI. század! Enyém a nap! Nem az enyém, délig van csak csekk befizetés, hű, még jó, hogy van három perc! De nem itt! Micsoda? Ez a hét, a négyben van!
És fut, szalad, rohan, körömcipő, kiskosztüm, mert megadjuk a módját, ajtót feltép, már rég nem elegáns, rácson dörömböl, kedvesek, kész. Mégis enyém a nap és a pinkscroll márkanév.
Második első Barbie
2013 március 6. | Szerző: Pinkscroll
A pedagógus gyerek külön fajta. Egyedi teremtmény. Tudományos alapú nevelést kap, gyerekek által sokat próbált szülőktől, akiknek nincsen új a nap alatt. A gólya hiába pottyantja az embert két mérnök karjába, amire derékig ér magának ,mindkettő pedagógus. Innen az út kikövezve afelé, hogy ha hősünk lány, nem kap Barbie-t. Vagyis kap, mert ugye az okos szülő tudja, hogy ezért utólag „tehetnek a szemére hányást”… Kap, de olyan későn, hogy már minek.
A helyzeten az ügyes kezű nagyi képes finomítani, face lifting-gel, azaz királylányos ruhák helyett nőies Barbie ruhák varrásával, mely még egy 12 évest – akiben már mocorog a NŐ – is leköt.
Elröppen húsz év, és az ember cégesnek mondott okokból elindul venni SAJÁT MAGÁNAK egy Barbie-t. Ehhez kellően jó helyen él Bécsben, ahol a kínálattól szédülve válogathat egy gigantikus játékáruházban, közben az orra alatt leszólhatja a mellette válogató 5 éves választását, a hisztiző gyerek miatt önmagát megadó, és műanyag Justin Bieber-t kosárba tevő apukát, a Barbie utánzatot választó nagymamát, a Barbie műköröm készletet behappoló 8 évest és irtó büszkén vonulhat a pénztárhoz a legszebb babával. Mert megérdemli. Mert hat hete mást sem csinál, mint végtelen dimenziójú Excel táblákban üzleti tervet kovácsol, ami végre kész … az első verzió kész és működni fog, és hvg címlap lesz … és kell hozzá legalább egy Barbie, végre.
A karma akarta
2013 március 6. | Szerző: Pinkscroll
“Kalandok a kézműves cégem körül,
avagy hogyan kell stílusosan hasra esni álmaink után szaladva.”
A legtöbb dolog az életünkben csak úgy megtörténik velünk. Gyakran abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy mi irányítjuk a sorsunkat és mi akartuk így. Ha megállunk, be kell ismerjük, hogy többnyire a helyzet alakított minket és nem fordítva. Jómagam – egy kicsi, de lelkes és törekvő cég gazdája – állíthatnám azt, hogy tudatos lépések sorozata vezetett ide. De ha megkérdezed, hogy közgazdászként miért éppen Barbie ruhákat készítő cégem van, a válaszom egy fülig futó mosoly és egy mese lesz.
1923-ban megszületett Mici. Jómódú családban és még tehetősebb rokoni körben cseperedve, hintón bálba járva nem voltak irreálisak az iparművészeti álmok – a II. Világháború kitöréséig. A helyzet minden téren gyökeres fordulatot vett. Az Akadémia helyett a szakadt ingekből kis ruha varázslás lett a túlélés és a megélhetés egyik formája. A következő generáció törvényszerűen lázadt a szocializmus szürke, műszálas tengerében az extrém, csempészett külföldi divatlapok alapján, házi műhelyben készült ruhaköltemények ellen. 25 év küzdelem után az égiek lányunokát küldtek (személyemben), aki felhasználóként lelkesedett, de az alkotói indíttatás látszólag hiányzott belőle. A vér vízzé vált. Az unoka egy szabályos szívet sem tud rajzolni, nem hogy rakott szoknyát. Minden lehetséges szellemi örökös olyan pályát választott, ahol deriválnia kell és nem álmodnia.
Mari elment, vele a kis műhely és a csoda-világ. A varrógépből virág állvány lett.
Folytak az évek. A lázadó lány nyugdíjba ment, mint építész, a pörgős szoknyákra nyitott közgazdász unoka a Párja külföldi munkája miatt egyik napról a másikra azt vette észre, hogy szabad az egész napja. Egyikőjük sem akarta azt folytatni, amivel addig a napjai teltek. Először csak a sekély vízig merészkedtek külön-külön, aztán vettek egy nagy levegőt és közösen fejest ugrottak – mibe is? Azt akkor (szerencsére) még nem látták. – így szól a mese.
Tehát fejes ugrás, miután mindketten úgy érzetük, az eddigi munkánkhoz hasonlatos dolgok nem töltenek már el minket annyi lelkesedéssel, hogy „átvigyük a falat”. Mitől is éreznék így? Hát valami újtól, egészen újtól, mi több olyantól, amiben valamit teremtünk. Valami kézzelfogható dolog legyen a munkánk vége: igen, ezért keltem fel ma reggel, itt van, legyártottam: íme egy szuper, kék gumikarika!… persze azért ha már újra-álmodhatja az ember az életét, akkor valami “királylányosat” fest magának.
Mi is legyen az, amiben önmagunk lehetünk? Utólag visszanézve, csak olyasmit vettünk számításba, amivel már valaki foglalkozott a felmenőink között. Birtok már nincs, a hévízi szállodasor nem a nagybácsié, a malmokat sem akarnánk vissza … más irány, kisebb: egyházi pálya? – már késő, méhészkedés? – a 4-6-os vonalán kissé nehézkes volna, varrjunk? … varrjunk? … varrhatnánk! És ott, túl a varázshegyen, az álmok mezején egyre erősebb lett Mici, azaz a nagyi képe, aki – miután a felnőtt női családtagok befogadóképessége alul maradt a keze alól kikerülő ruhák igényelte szinthez képest – játékbaba ruhákban élte ki kreativitását.
Valami elindult. Nosztalgiából, akarásból, kalandvágyból gyúrt lendület repített minket magával. Ettől a jókedvtől nem vesztettük el józan ítélőképességünket, miszerint továbbra sem vagyunk iparművészek , bármilyen jó is volna ez jelen helyzetben. Ahhoz elég volt, hogy bátran azonnal négyzetre emeltük a terveket, egy tucat embert foglalkoztató cégben kezdjünk gondolkodni. A varrási feladatokat a szervezeti ábrán ügyes emberekre bíztuk, csak úgy a szabást, mint a hímzést. Magunkat a már biztonsággal és korábban is rutinnal vitt beszerzési, tervezési és manageri posztra illesztettük.
Hét emberrel indultunk neki annak, amire Mici egyedül volt hivatott, amiről álmodott. Mint a mesében, a legnagyobb elment vadászni …. De eddig a pontig még sok kaland várt ránk.
40 ropi
2013 március 8. | Szerző: Pinkscroll
“Kalandok a kézműves cégem körül,
avagy hogyan kell stílusosan hasra esni álmaink után szaladva.”
Tehetségesnek lenni többek között annyit jelent, hogy felismerjük a határainkat– ugyebár. Ha a ruha tervezés képessége ezen határon kívül látszik mutatkozni, akkor az ember elzarándokol az Iparművészeti Egyetemre. Egy nagy lepkehálóval befogja a jövő leendő nagy – jelenleg még tornacipős – divattervezőit. Engedélykérés az iskolától, majd a folyosók elárasztása hirdetésekkel. A versenyszellem azonnal felüti a fejét és nyomában a kísértés, hogy az esti nyomdai pakolás hirdetést felülragasszad, esetleg zsebre is tegyed, de rájössz, hogy fair vagy és profi, mi több felnőtt, tehát hagyod.
Alig érsz haza, ömlenek az e-mail-ek. Megy ez! – Gondolod, amíg el nem kezded olvasni.
Mindegyik letegez. Kivétel nélkül. Pont abban a korban vagy, amikor már megjött az eszed és még nem ment el, amikor már van pénzed és még bármire költheted, amikor már nem nézel ki annyira jól, de még azért kihúzhatod magad, az élet kerek és tökéletes … egy dolog van, amiben nem jutsz dűlőre saját magaddal: ha letegeznek, azért értetlenkedsz, ha nem, akkor azért!
Annak ellenére, hogy megígérted a családodnak és a barátaidnak, hogy nem fogod fárasztani őket a céged körüli bonyodalmakkal, hangosan kezded kommentálni a leveleket és három percenként felhívsz valakit, hogy ezt hallgassad meg, ezt nem hiszed el! … és életedben először elhagyja az a mondat a szádat, amiről azt hitted, hogy soha, mert ne nem olyan vagy, aki ilyet mond, hogy EZEK A MAI FIATALOK, BEZZEG AMIKOR MI VOLTUNK DIÁKOK. De most már mindegy, kimondtad és két percenként meg is ismételed.
A lokális mélypontot az „érdekel az állás, jól jönne 40 ropi.” egy mondatos levél hozza. Kész, feladod, ilyen nincs. Ezt nem hiszed el. Jól jönne negyven ropi? Újabb szónoklatot tartasz, hogy mitől tartottál az induláskor és ez igazán nem volt a tervben. Majd akad egy jó barát, aki megnyugtat, hogy vegyed fel a srácot, mert ha jobban megnézzük, célratörő és dolgozni akar.
Éppen kezd normális színű fejed lenni, amikor megjön egy próba munka e-mail-en és a file neve a következő: a_nonek.jpg.
(A történet pozitívan folytatódik, hiszen egy tucat volt iparművész hallgató, most már iparművész dolgozik a Pinkscroll-nál – élén a nevemre az e-mail címemből következtetni nem tudó kedvencemmel -, akiket szeretek és nagyra becsülök, de őket megtalálni embert próbáló feladat volt. Mindemellett hálás köszönet a családomnak, akiktől azonnal megkaptam az Y és Z generációról szóló pszichológiai könyvet, hogy felkészülhessek a kihívásokra. Még van mit tanulnom!)