Playboy Barbie
2013 március 22. | Szerző: Pinkscroll
“Kalandok a kézműves cégem körül,
avagy hogyan kell stílusosan hasra esni álmaink után szaladva.”
Mit csinálsz, ha a fotósod kijelenti, hogy nem hajlandó Ken-t fotózni, mert szerinte egyik sem Barbie-ra hajt!? Először is nem lepődsz meg…már nem.
Amikor Őt megtaláltad, fél óra alatt összeomlott a gondosan felépített elvárásrendszered.
Sár, Városliget, várod az ismeretlent. Egy rettenetes hangú motor gördül be a játszótérre. Rajta egy bőrdzsekis, halálfejes kendőbe burkolt, borostás figura.Elvigyorodsz, mi lenne, ha Ő lenne a fotós, aztán az arcodra fagy, mert tényleg Ő az. Húzod elő és tartod védőpajzsként magad elé a molekuláiban is didergő Barbie-t köszönés gyanánt. Essünk túl rajta gyorsan, ez lenne a feladat, kosarazzon ki, menjen mindenki az útjára. De nem teszi. Megdöbben, de nem hagy ott. Meséltet. Még Ő győzköd, hogy ne adjad fel azonnal, a Barbie fotózás neki kihívás. Ha ebből a műanyag valamiből ki tudja hozni a NŐT, akkor tényleg minden tud a szakmáról.
Kitűzöd a fehér zászlót, próbafotózás. Barbie hintázik, leendő fotósod hason a sárban. Az eloldalgott gyerekek szájtátva figyelik a mutatványt, az anyukák pedig önmagukkal kerülnek ellentmondásba, miért is ne menjenek közel a lurkók a szakállas bácsihoz, azért mert egyáltalán nem, vagy azért mert túlságosan is szereti a gyerekeket. Befelé folyik a könnyed a nevetéstől. El is döntötted, Ő lesz a fotósod. (A fél órás sárban fekvés eredménye képként csatolva.)
Hetekig mást sem csinál, mint neked fotóz. Nem színes tintákkal, szimplán rózsaszínűt álmodik. A Heavy Metal banda lemezborítójával késik (egy zenei kiadó fotós-grafikusa). Házhoz mennek noszogatni. A lebukás elkerülhetetlen, az egész műterem tele meztelen Barbie-val. A hatás nem marad el, de a vas-macsókból előjön „játékos” énjük. Előbb rettenetes gruppen fotók készülnek, majd embered győzködni kezdi a gitárost, hogy ha segít az öltöztetésben, hamarabb tud nekiállni a borítónak. Az pedig belemegy. (Az élet sokkal jobb fordulatokat produkál, mint amit egy kocka közgazdász ki tudna találni.)
A fotók zseniálisak. Túl jók. Barbie a Playboy címlapjára kerülhetne. Egy a baj, nem oda szántad. Egyre jobban hadonászva magyarázod, hogy öt évesek fogják nézegetni a web shopot. Makacs. Te adtad a feladatot, hogy hozza ki a nőt Barbie-ból. Azt nem lehet vitatni, hogy kihozta… Hát, azt ki! Könyörgő kutya tekintettel kezdesz mantrázni: Öt éveseknek? Öt éveseknek?
Már látod magad előtt a Mattel általi nyilvános kivégzésed a Kossuth téren. Sebaj, a családodnak sokat hoznak majd a közvetítési jogok. Már nem is hallod, mit mond, gesztikulál, egymás után nagyítja ki a popsi kitoló Barbie képeket. Csúszol lefele a székben, az asztalra borulsz, a homlokod már a fa lapot éri, világítótoronyként kinyújtod a kezed és némán, pulzálva mutatod, hogy öt-öt-öt éveseknek!!!!!
Napról-napra mindketten szelídültök. Úgy érzed, főleg te. Egyre jobban viseled, hogy fotoshop zsonglőrködésének köszönhetően a napba néző Barbie hunyorít a képen, a depressziós fejű pedig a dobozban mutatott formájával ellentétben mosolyog. Harminc babát egyre nehezebben azonosítasz be, így egyéb ötlet híján a talpukra ráírod a kódjukat. Ekkor tudod meg, hogy kivel is fordult igazán nagyot a világ. Amikor az elsőnél meglátja, Ő kezd el morogni, hogy „Összefirkáltad Lééééénát!”.
(Utóbb kiderül, hogy mind a harmincat elnevezte, és kedvence is van! Bárgyú mosolyú szőke Ken-ről továbbra sem akar hallani, így kénytelen vagy macsó fiú baba után nézni. Folyt. köv.!)
a_nonek.jpg
2013 március 11. | Szerző: Pinkscroll
“Kalandok a kézműves cégem körül,
avagy hogyan kell stílusosan hasra esni álmaink után szaladva.”
Álljon itt újabb történet egy iparművész hallgatóról, konkrétan a nekem „a_nonek.jpg” néven próbamunkát küldőről. (A dolog személyes volta miatt klasszikus egyes szám első személyben.)
Ezen a ponton sejthető lett volna, hogy mire számíthatok a művészvilágban, de ezt a figyelmeztető lövést nem hallottam meg. Az, hogy emberünk a vezetéknevemből és a keresztnevemből álló e-mail címem alapján a nememet meg tudta állapítani (ezért a nőnek file-elnevezés), de a nevemet nem, ez akkora rejtély, amit máig nem tudok megfejteni. De talán nem is kell, mert annyi itt a talány, hogy kár ezen fáradni.
Mielőtt találkozunk, megnézem a Facebook-on. A klasszikusok mellett egy halom nyári kép. Női lakótárs híján a férjemet hívom oda a gépemhez – „Ezt nézzed meg, ez a kockás hasú kispasi az új grafikusom!” (Utólag végiggondolva ezt a döntésemet racionális érvekkel nem tudom alátámasztani.)
Élőben is helyes, kócos kispasi. Meséli, éppen megnyerte a babazászló tervező versenyt. (Három királyfi, három királylány mozgalom. Meg is hatódom.)
- Lesz időd továbbra is tervezni, most, hogy beindul a babazászló gyártás?
- Áh, nem fogok zászlót gyártani, minek, aki akar ilyet, fog egy darab textilt, rajzol egy gólyát …
- Te, álljunk meg! Rajzol egy gólyát????
- (Néz a nagy szemeivel)
- Szívem, az emberek nem tudnak gólyát rajzolni! …Bebizonyítsam?
- (Elneveti magát, azt hiszi viccelek.)
- Te, komolyan beszélek! Miért, mi van, nálatok mindenki tud gólyát rajzolni???
Bólogat. Kaput nyitok Neki a való világra, teljes kudarccal végződően megpróbálok a szalvétára egy egyenlő szárú háromszöget rajzolni, hogy a realitást demonstráljam. Majd egy óra alatt rázúdítom teljes gazdasági ismerettáramat és felvázolom leendő cégét. Néz, mosolyog, már valami remény csillan fel bennem, hogy áthoztam a vonalon túlra, amikor is szummázza a hallottakat:
- Áh, engem nem érint az áfa!
- Mi az, hogy nem érint??? (a vérnyomásomnak jót tesz ez a délután)
Újabb fél óra, most már adótanfolyamon ül, ilyet sem hallottak még az Iparművészeti Büféjének sokat tapasztalt falai. Nem baj, tűri, nem menekül (vagy nem tud), pislog, figyel, majd felteszi az i-re a pontot:
- Olyan jó veled beszélgetni, az én szüleim annyira másképpen gondolkodnak!
… Az énem hiú női fele felhívott azonnal hat barátnőt, hogy eljött a világ vége, egy 21 éves a szüleihez hasonlított!! Először tragédiának néztem, aztán komédiának és tényleg igaz, hogy „legott mulattatni fog”. A végén már a nevetéstől folyik a könnyem, a vonal másik felén sikításba fulladt „kacajok”. Mindenki örül, hogy ez nem vele esett meg, …. és szorongani kezd, hogy mikor fog!
(A kép természetesen illusztráció … a valóságban a grafikusom sokkal szebb, olyan, mint Ken.)
40 ropi
2013 március 8. | Szerző: Pinkscroll
“Kalandok a kézműves cégem körül,
avagy hogyan kell stílusosan hasra esni álmaink után szaladva.”
Tehetségesnek lenni többek között annyit jelent, hogy felismerjük a határainkat– ugyebár. Ha a ruha tervezés képessége ezen határon kívül látszik mutatkozni, akkor az ember elzarándokol az Iparművészeti Egyetemre. Egy nagy lepkehálóval befogja a jövő leendő nagy – jelenleg még tornacipős – divattervezőit. Engedélykérés az iskolától, majd a folyosók elárasztása hirdetésekkel. A versenyszellem azonnal felüti a fejét és nyomában a kísértés, hogy az esti nyomdai pakolás hirdetést felülragasszad, esetleg zsebre is tegyed, de rájössz, hogy fair vagy és profi, mi több felnőtt, tehát hagyod.
Alig érsz haza, ömlenek az e-mail-ek. Megy ez! – Gondolod, amíg el nem kezded olvasni.
Mindegyik letegez. Kivétel nélkül. Pont abban a korban vagy, amikor már megjött az eszed és még nem ment el, amikor már van pénzed és még bármire költheted, amikor már nem nézel ki annyira jól, de még azért kihúzhatod magad, az élet kerek és tökéletes … egy dolog van, amiben nem jutsz dűlőre saját magaddal: ha letegeznek, azért értetlenkedsz, ha nem, akkor azért!
Annak ellenére, hogy megígérted a családodnak és a barátaidnak, hogy nem fogod fárasztani őket a céged körüli bonyodalmakkal, hangosan kezded kommentálni a leveleket és három percenként felhívsz valakit, hogy ezt hallgassad meg, ezt nem hiszed el! … és életedben először elhagyja az a mondat a szádat, amiről azt hitted, hogy soha, mert ne nem olyan vagy, aki ilyet mond, hogy EZEK A MAI FIATALOK, BEZZEG AMIKOR MI VOLTUNK DIÁKOK. De most már mindegy, kimondtad és két percenként meg is ismételed.
A lokális mélypontot az „érdekel az állás, jól jönne 40 ropi.” egy mondatos levél hozza. Kész, feladod, ilyen nincs. Ezt nem hiszed el. Jól jönne negyven ropi? Újabb szónoklatot tartasz, hogy mitől tartottál az induláskor és ez igazán nem volt a tervben. Majd akad egy jó barát, aki megnyugtat, hogy vegyed fel a srácot, mert ha jobban megnézzük, célratörő és dolgozni akar.
Éppen kezd normális színű fejed lenni, amikor megjön egy próba munka e-mail-en és a file neve a következő: a_nonek.jpg.
(A történet pozitívan folytatódik, hiszen egy tucat volt iparművész hallgató, most már iparművész dolgozik a Pinkscroll-nál – élén a nevemre az e-mail címemből következtetni nem tudó kedvencemmel -, akiket szeretek és nagyra becsülök, de őket megtalálni embert próbáló feladat volt. Mindemellett hálás köszönet a családomnak, akiktől azonnal megkaptam az Y és Z generációról szóló pszichológiai könyvet, hogy felkészülhessek a kihívásokra. Még van mit tanulnom!)
Relatív puliszka
2013 április 3. | Szerző: Pinkscroll
“Kalandok a kézműves cégem körül,
avagy hogyan kell stílusosan hasra esni álmaink után szaladva.”
Téridő kapu nem akkor nyílik, amikor vágysz rá, hanem amikor áthajítnak rajta, példának okáért a 42-es tömegközlekedési viszonylaton egy kedd reggel.
Ha nem akartál volna minden áron eredeti magyar népviseleti ruhákat az összes Barbie-ra, nem kellett volna körbefutod magas sarkúban a Határ úti megállót. Második találka egy mesekönyvbe illő széki nénivel. Hasztalan keresel a pesti tömegben egy kendős, sokszoknyás alakot. Már éppen feladnád, amikor a szemed megakad egy farmeros !!!, téged értetlenül figyelő, ám ennek semmi látványos jelét (integethetne, csókolom) nénin. (Az ember a figyelmeztető lövést soha sem veszi komolyan.)
Elindultok. A villamoson konstatálod, hogy vice versa húsz éves hibahatárral lövitek be egymás korát. Legalábbis erre fogod, hogy úgy beszél veled, mintha tizenhat lennél, és nem utolsó sorban úgy, mintha Szék-en volnátok. Körülnézel. Úgy fest, csak Te érzékeled, hogy ez még mindig a XIX. kerület, és elméletileg Te vagy itt a “főnök”. Először elnézően mosolyogsz, de a nap végére rájössz, hogy nem viccel. Ő lélekben tényleg ott, Te meg korodnál fogva rangban alatta itt.
Lepakoltatja veled a fél boltot. görnyedsz a textil gurigák alatt. A karodban valóban annyi izom van, mint egy fogkrémes tubusban, de nincs időd ezen viccelődni, mert fennhangon már meg is kaptad, hogy nem vagy elég asszonyos. (A két eladó már percek óta benneteket figyel és a pult alatt vinnyog.) Eljátszol a gondolattal, hogy mi történt volna multis életedben, ha egyetlen egyszer odadobtad volna a főnöködnek, hogy nem elég férfias… aztán a nap végére bebizonyítja, hogy nem tudsz te valóban semmit sem, amit egy jó asszonynak tudni kellene. Példának okáért – egy udvariasnak szánt kérdéssel lebuktatván önmagadat – kendőt kötni.
Este hétre egyetértesz már abban, hogy Széken az életben nem keltél volna el. Ülsz egy sámlin és megbabonázva nézed, ahogy játszi könnyedséggel körömmel pliszírozza a Barbie szoknyáidat. Jó eséllyel két órája nem pislogsz és nem tudod, hogy a megsemmisítő csapást magad idézed elő pár percen belül (a falon menyasszony képe, a házigazda gyermeke):
– Júj, de fiatal a lánya!
– Áh, ez nem most vót, má’ benne van a korban, 14 éves az onokám!
– (gyors fejszámolás, valószínűség számítás) Hát … azért, még nem lehet éppenséggel öreg!
– (Te Feri, hány éves is az Évi most? -32!) Na, látod, csillagom, mondtam én, hogy má’ nem fiatal!
Game Over!