Combfix küldetés

2013 május 11. | Szerző: Pinkscroll

   “Kalandok a kézműves cégem körül,
     avagy hogyan kell stílusosan hasra esni álmaink után szaladva.”

„Egy igazi nő mindig combfixet visel!”– mondja ki az ítéletet a női nem felett Tomi, miközben te Harry Potter-ként próbálod láthatatlanná tenni a csíkos zoknidat, ami csendesen duzzog e mondat hallatán a farmerod alatt.

Persze a dolog kattog az agyadban, és elhatározod, Barbie-nak márpedig lesz combfixe. Amikor rádöbbensz, hogy a Mattel sem gyárt ilyet (valószínűleg nem véletlenül), nem kerekedik felül a józan eszed, hanem még nagyobb fordulatszámra kapcsolsz “csak azért is” üzemmódban.

Jó napot szerzel vagy húsz embernek, amikor beszélsz Magyarország összes kötőgépsor tulajdonosával és forgalmazójával, ugyanis kivétel nélkül azt hiszik, valamelyik mókás rádió hívta fel őket azzal, hogy Barbie combfixet szeretnének gyártatni. Még egy kétségbeesett kísérletet teszel a cipőfűző gyártóknál, de ekkora már te is abszurdnak érzed a helyzetet és úgy kezdesz minden beszélgetést, hogy „Nem fogja elhinni, mivel keresem! Ha nem ül, üljön le azonnal!”

Miután németül is hülyét csináltál magadból 270 Ft/perc, biztossá válik, hogy egész Európában nincsen olyan gép, ami neked kellene. Pár nap toporgás után kikeresed a szótárban, mi angolul a combfix és elkezdesz leveleket írni Hong Kong-ba. Az életed teljesen kifordul a nyolc óra időeltolódás miatt. A családi síelés alatt éjjel kettőkor az ágyban ülve karikás szemekkel gépelsz és elengeded a füled mellett, a „Mi van, kinyitott keleten a tőzsde?” megjegyzéseket.

Amikor megkapod az első válaszokat, felmerül benned, hogy valami egészen téves helyre regisztráltál. Lehetséges, hogy az alibaba.com által mégsem a kínai gyárak közvetítéséből lett a tulaj milliárdos, ugyanis a kapcsolattartó fiúk-lányok önmagukról küldenek félrebiccentett fejtartású képeket. Ezen egy hajnalai órán túllendülsz, de újabb bukkanó jön, ugyanis minden katalógusban kerek fenekű felnőtt nők tolják a popsijukat a kamara felé csodás combfixekben.

Vadul gépelni kezdesz, tőmondatokban magyarázva, hogy Barbie, műanyag baba, arra kéne combfix… Ez az, amit nem kellett volna ennyire kifejtened, ugyanis a katalógusok tartalma egy csapásra megváltozik – fejbúbig latexbe burkolt egyedek érdekes pózú képeivel lesz tele a levelesládád. Nem tudod eldönteni, sírjál, vagy nevessél. Azért az árakat megnézve pár percig fontolóra veszed, hogy ezzel kéne keresned. Nem tudod mennyi itthon egy cipzáras lakk szett korbáccsal, de ha 12-t rendelnél, 9 dollár lenne darabja.

A dolog a nyelvi akadályok és főként a színenként egy konténernyi előrevetített rendelési minimum miatt dugába dől részedről. A másik oldal nem adja fel ilyen könnyen, kivétel nélkül postacímet kér és termékminta küldéssel kecsegtet.

Fél év csönd – a keleti kaland rég feledésbe merül – amikor is üzenet vár a postaládában: kézbesíthetetlen méretű csomagod érkezett Hong Kong-ból, sürgősen fáradj be érte. Mi a manó!  A posta sejtelmes:
– Mekkora a csomag, kocsival menjek?
– Hát, ahogy gondolja, végül is gyalog is elviheti!
– Akkor meg miért nem hozták ki?
– Az alakja miatt!
– Miért, milyen az alakja????
– Nem adhatunk telefonon felvilágosítást!

Mi a frászkarikát küldtek ezek fél év után, mihez kellett ennyi idő? A válasz családon belülről érkezik: ” Hát küldtek egy kis kínait, ennyi idő volt betanítani!”

Ezen persze „kacagsz”, de azért nem őszinte a mosolyod a postán sorban állva. A kínai két dimenziós, vagy felfújható, ugyanis egy fél asztalnyi 1 cm magas kartonnal egyensúlyozol, amit már a lépcsőfordulóban feltépsz. És előbukkan a Bayern München pólód szépen kifeszítve. Amit hivatalos helyen rendeltél meg, de úgy fest, ha Barbie combfixet nem is, a német rajongói termékeket Hong Kong-ban gyártják.

(Kis kínai helyett megbirkóztunk magunk a feladattal és jelentem, vagy húsz féle Barbie combfixet varázsoltunk:
http://pinkscroll.com/hu/catalog/also-ruhazat/harisnya
Barbie azóta is várja Tomitól a bókot, most, hogy  – legalább Ő – igazi nő! )

Pink csiga

2013 március 6. | Szerző: Pinkscroll

   “Kalandok a kézműves cégem körül,
     avagy hogyan kell stílusosan hasra esni álmaink után szaladva.”

Az ember (rendben… én, rendre nevelt közgazdász) fejében van egy kritikus út, ha vállalkozásba kezd. Ez ugyebár azon pontokat és azok összefüggéseit takarja, amelyeken végig kell menni, jelezvén a várható veszélyeket, alternatívákat. És az ember (ismét én) el is hiszi, hogy három diplomával ezt jól meg is tudja becsülni.

És egy szabadalmi nyomtatványnál azonnal kiderül, hogy nem. Ez bizony nincsen így. Először nagy sóhajjal rájössz, hogy nem szabadalom kell neked a márkaneved levédéséhez, hanem védjegy. De erre kizárásos alapon jöttél rá és fogalmad sincsen, mi az a védjegy. Valljad be kedves olvasó, hogy csak tippjeid vannak, válaszod nincs! Gigantikus telefonszámla (Bécs-Bp) árán az ügyfélszolgálati csevegések közben nem tudásod még mélyebb szintekre jut, de személyiségednek újabb oldalait fedezet fel, miszerint nem is vagy olyan türelmes, mint hitted. És se művelt, sem okos, mert az elhangzott mondatokból csak a kötőszavakat értetted. Ekkor veszel egy vonatjegyet,  –persze naivan fix vonatra, mert azt  hiszed, ezt személyesen egy nap alatt elintézed.

Elintézed, mert Te vagy a történet hőse, de ezt nem mondhatod el senkinek, elmondod hát mindenkinek.

Időpontra érkezés ellenére végighallgatod, ahogy az ügyintéző hölgy (65+) egy quad-ra!!!! alkudozik. Szurkolsz, hogy az övé legyen, különben a tiéd nem lesz semmi ma. Övé. Remek. Bejutsz. Végül is kedves és okos is, de a szókészletetek továbbra is eltérő, fogalmad sincs miről beszél. Ez viszont is igaz. Vadul lobogtatod a cégbejegyzést, a lógót, a domain nevet, a vérképed, csak juss előbbre. Nyomtatvány? Ember, azt sem tudom, miért vagyok itt! Valaki mondja el végre, mi az a védjegy! Megsajnál, elmondja, száz példány, kötve fűzve, villámírás. Ide kéne egy színes logó! Príma!  Azt meg honnan? Jöjjön vissza! Nem jövök, itt vagyok! Nyomtassa ki! Nincsen színes! Az meg hogy lehet? Ez van! Anyám! (semmi) Mit csináljak? (semmi) Van itt rendszergazda? Van! Hol? Ott! Sziavanszinesnyomtatóaszerverszobábanmostkéneazonnalnehagyjálcserbenköszielőre! 11:50

11:57 kész, kivág, ragaszt! … még egyszer: kivág, ragaszt, XXI. század! Enyém a nap! Nem az enyém, délig van csak csekk befizetés, hű, még jó, hogy van három perc! De nem itt! Micsoda? Ez a hét, a négyben van!

És fut, szalad, rohan, körömcipő, kiskosztüm, mert megadjuk a módját, ajtót feltép, már rég nem elegáns, rácson dörömböl, kedvesek, kész. Mégis enyém a nap és a pinkscroll márkanév.

Második első Barbie

2013 március 6. | Szerző: Pinkscroll

A pedagógus gyerek külön fajta. Egyedi teremtmény. Tudományos alapú nevelést kap, gyerekek által sokat próbált szülőktől, akiknek nincsen új a nap alatt. A gólya hiába pottyantja az embert két mérnök karjába, amire derékig ér magának ,mindkettő pedagógus. Innen az út kikövezve afelé, hogy ha hősünk lány, nem kap Barbie-t. Vagyis kap, mert ugye az okos szülő tudja, hogy ezért utólag „tehetnek a szemére hányást”… Kap, de olyan későn, hogy már minek.

A helyzeten az ügyes kezű nagyi képes finomítani, face lifting-gel, azaz királylányos ruhák helyett nőies Barbie ruhák varrásával, mely még egy 12 évest – akiben már mocorog  a NŐ – is leköt.

Elröppen húsz év, és  az ember cégesnek mondott okokból elindul venni SAJÁT MAGÁNAK egy Barbie-t.  Ehhez kellően jó helyen él Bécsben, ahol a kínálattól szédülve válogathat egy gigantikus játékáruházban, közben az orra alatt leszólhatja a mellette válogató 5 éves választását, a hisztiző gyerek miatt önmagát megadó, és műanyag Justin Bieber-t kosárba tevő apukát, a Barbie utánzatot választó nagymamát, a Barbie műköröm készletet behappoló 8 évest és irtó büszkén vonulhat a pénztárhoz a legszebb babával. Mert megérdemli.  Mert hat hete mást sem csinál, mint végtelen dimenziójú Excel táblákban üzleti tervet kovácsol, ami végre kész … az első verzió kész és működni fog, és hvg címlap lesz … és kell hozzá legalább egy Barbie, végre.

 

A karma akarta

2013 március 6. | Szerző: Pinkscroll

   “Kalandok a kézműves cégem körül,
     avagy hogyan kell stílusosan hasra esni álmaink után szaladva.”

A legtöbb dolog az életünkben csak úgy megtörténik velünk. Gyakran abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy mi irányítjuk a sorsunkat és mi akartuk így. Ha megállunk, be kell ismerjük, hogy többnyire a helyzet alakított minket és nem fordítva. Jómagam – egy kicsi, de lelkes és törekvő cég gazdája – állíthatnám azt, hogy tudatos lépések sorozata vezetett ide.  De ha megkérdezed, hogy közgazdászként miért éppen Barbie ruhákat készítő cégem van, a válaszom egy fülig futó mosoly és egy mese lesz.

1923-ban megszületett Mici. Jómódú családban és még tehetősebb rokoni körben cseperedve, hintón bálba járva nem voltak irreálisak az iparművészeti álmok – a II. Világháború kitöréséig.  A helyzet minden téren gyökeres fordulatot vett. Az  Akadémia helyett a szakadt ingekből kis ruha varázslás lett a túlélés és a megélhetés egyik formája. A következő generáció törvényszerűen lázadt a szocializmus szürke, műszálas tengerében az extrém, csempészett külföldi divatlapok alapján, házi műhelyben készült ruhaköltemények ellen. 25 év küzdelem után  az égiek lányunokát küldtek (személyemben), aki felhasználóként lelkesedett, de az alkotói indíttatás látszólag hiányzott belőle. A vér vízzé vált. Az unoka egy szabályos szívet sem tud rajzolni, nem hogy rakott szoknyát. Minden lehetséges szellemi örökös olyan pályát választott, ahol deriválnia kell és nem álmodnia.

Mari elment, vele a kis műhely és a csoda-világ. A varrógépből virág állvány lett.

Folytak az évek. A lázadó lány nyugdíjba ment, mint építész, a pörgős szoknyákra nyitott közgazdász unoka a Párja külföldi munkája miatt egyik napról a másikra azt vette észre, hogy szabad az egész napja. Egyikőjük sem akarta azt folytatni, amivel addig a napjai teltek. Először csak a sekély vízig merészkedtek külön-külön, aztán vettek egy nagy levegőt és közösen fejest ugrottak – mibe is? Azt akkor (szerencsére) még nem látták. – így szól a mese.

Tehát fejes ugrás, miután mindketten úgy érzetük, az eddigi munkánkhoz hasonlatos dolgok nem  töltenek már el minket annyi lelkesedéssel, hogy „átvigyük a falat”. Mitől is éreznék így? Hát valami újtól, egészen újtól, mi több olyantól, amiben valamit teremtünk.  Valami kézzelfogható dolog legyen a munkánk vége: igen, ezért keltem fel ma reggel, itt van, legyártottam: íme egy szuper, kék gumikarika!… persze azért ha már újra-álmodhatja az ember az életét, akkor valami “királylányosat” fest magának.

Mi is legyen az, amiben önmagunk lehetünk?  Utólag  visszanézve, csak olyasmit vettünk számításba, amivel már valaki foglalkozott a felmenőink között. Birtok már nincs, a hévízi szállodasor nem a nagybácsié, a malmokat sem akarnánk vissza … más irány, kisebb:  egyházi pálya? – már késő, méhészkedés?  – a 4-6-os vonalán kissé nehézkes volna, varrjunk? … varrjunk? … varrhatnánk! És ott, túl a varázshegyen, az álmok mezején egyre erősebb lett Mici, azaz a nagyi képe, aki – miután a felnőtt női családtagok befogadóképessége alul maradt a keze alól kikerülő ruhák igényelte szinthez képest – játékbaba ruhákban élte ki kreativitását.

Valami elindult. Nosztalgiából, akarásból, kalandvágyból gyúrt lendület repített minket magával.  Ettől a jókedvtől nem vesztettük el józan ítélőképességünket, miszerint továbbra sem vagyunk iparművészek , bármilyen jó is volna ez jelen helyzetben.  Ahhoz elég volt, hogy bátran azonnal négyzetre emeltük a terveket, egy tucat embert foglalkoztató cégben kezdjünk gondolkodni. A varrási feladatokat a szervezeti ábrán ügyes emberekre bíztuk, csak úgy a szabást, mint a hímzést. Magunkat a már biztonsággal és korábban is rutinnal vitt beszerzési, tervezési és manageri posztra illesztettük.

Hét emberrel indultunk neki annak, amire Mici egyedül volt hivatott, amiről álmodott. Mint a mesében, a legnagyobb elment vadászni …. De  eddig a pontig még sok kaland várt ránk.