A karma akarta

2013 március 6. | Szerző: Pinkscroll

   “Kalandok a kézműves cégem körül,
     avagy hogyan kell stílusosan hasra esni álmaink után szaladva.”

A legtöbb dolog az életünkben csak úgy megtörténik velünk. Gyakran abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy mi irányítjuk a sorsunkat és mi akartuk így. Ha megállunk, be kell ismerjük, hogy többnyire a helyzet alakított minket és nem fordítva. Jómagam – egy kicsi, de lelkes és törekvő cég gazdája – állíthatnám azt, hogy tudatos lépések sorozata vezetett ide.  De ha megkérdezed, hogy közgazdászként miért éppen Barbie ruhákat készítő cégem van, a válaszom egy fülig futó mosoly és egy mese lesz.

1923-ban megszületett Mici. Jómódú családban és még tehetősebb rokoni körben cseperedve, hintón bálba járva nem voltak irreálisak az iparművészeti álmok – a II. Világháború kitöréséig.  A helyzet minden téren gyökeres fordulatot vett. Az  Akadémia helyett a szakadt ingekből kis ruha varázslás lett a túlélés és a megélhetés egyik formája. A következő generáció törvényszerűen lázadt a szocializmus szürke, műszálas tengerében az extrém, csempészett külföldi divatlapok alapján, házi műhelyben készült ruhaköltemények ellen. 25 év küzdelem után  az égiek lányunokát küldtek (személyemben), aki felhasználóként lelkesedett, de az alkotói indíttatás látszólag hiányzott belőle. A vér vízzé vált. Az unoka egy szabályos szívet sem tud rajzolni, nem hogy rakott szoknyát. Minden lehetséges szellemi örökös olyan pályát választott, ahol deriválnia kell és nem álmodnia.

Mari elment, vele a kis műhely és a csoda-világ. A varrógépből virág állvány lett.

Folytak az évek. A lázadó lány nyugdíjba ment, mint építész, a pörgős szoknyákra nyitott közgazdász unoka a Párja külföldi munkája miatt egyik napról a másikra azt vette észre, hogy szabad az egész napja. Egyikőjük sem akarta azt folytatni, amivel addig a napjai teltek. Először csak a sekély vízig merészkedtek külön-külön, aztán vettek egy nagy levegőt és közösen fejest ugrottak – mibe is? Azt akkor (szerencsére) még nem látták. – így szól a mese.

Tehát fejes ugrás, miután mindketten úgy érzetük, az eddigi munkánkhoz hasonlatos dolgok nem  töltenek már el minket annyi lelkesedéssel, hogy „átvigyük a falat”. Mitől is éreznék így? Hát valami újtól, egészen újtól, mi több olyantól, amiben valamit teremtünk.  Valami kézzelfogható dolog legyen a munkánk vége: igen, ezért keltem fel ma reggel, itt van, legyártottam: íme egy szuper, kék gumikarika!… persze azért ha már újra-álmodhatja az ember az életét, akkor valami “királylányosat” fest magának.

Mi is legyen az, amiben önmagunk lehetünk?  Utólag  visszanézve, csak olyasmit vettünk számításba, amivel már valaki foglalkozott a felmenőink között. Birtok már nincs, a hévízi szállodasor nem a nagybácsié, a malmokat sem akarnánk vissza … más irány, kisebb:  egyházi pálya? – már késő, méhészkedés?  – a 4-6-os vonalán kissé nehézkes volna, varrjunk? … varrjunk? … varrhatnánk! És ott, túl a varázshegyen, az álmok mezején egyre erősebb lett Mici, azaz a nagyi képe, aki – miután a felnőtt női családtagok befogadóképessége alul maradt a keze alól kikerülő ruhák igényelte szinthez képest – játékbaba ruhákban élte ki kreativitását.

Valami elindult. Nosztalgiából, akarásból, kalandvágyból gyúrt lendület repített minket magával.  Ettől a jókedvtől nem vesztettük el józan ítélőképességünket, miszerint továbbra sem vagyunk iparművészek , bármilyen jó is volna ez jelen helyzetben.  Ahhoz elég volt, hogy bátran azonnal négyzetre emeltük a terveket, egy tucat embert foglalkoztató cégben kezdjünk gondolkodni. A varrási feladatokat a szervezeti ábrán ügyes emberekre bíztuk, csak úgy a szabást, mint a hímzést. Magunkat a már biztonsággal és korábban is rutinnal vitt beszerzési, tervezési és manageri posztra illesztettük.

Hét emberrel indultunk neki annak, amire Mici egyedül volt hivatott, amiről álmodott. Mint a mesében, a legnagyobb elment vadászni …. De  eddig a pontig még sok kaland várt ránk.